Szóval ahogy leírtam az előző bejegyzésemben, a barátaimmal így önkénteskedünk mi. Páran az ilyen kisebb projectekben hiszünk.
Ezen a péntek éjszakán elindultunk, hogy mosolyt csaljunk a gyerekek arcára. Jelmezben, édességet és buborékfújót osztva. Arra gondoltunk milyen vicces lesz, és bár féltünk, nehogy megijedjenek, és ismerjék a jelmezeinket, arra a csodára ami lett, egyikünk se számított. Mikor megérkeztünk a Keletibe, pillanatokon belül gyerekek rohantak felénk, fülig érő mosollyal az arcukon. A felnőttek is mind mosolyogtak, és bizony egy- ketten könny-fátyolos szemmel nézték a pillanatokra boldog gyermekeiket. Hamarosan beindultak a közös fotózások, kézről, kézre jártak a kicsik. Amit átéltünk és megéltünk fantasztikus volt. Egy másik önkéntes csapat arcfestéssel lepte meg a lurkókat. Egy rövid időre a keleti megszűnt keletinek lenni, elvarázsolta a szeretet ami áradt köztünk. Csodaországban voltunk mi mind.
Alig tudtunk tovább indulni a nyugatiba. ” Szeretünk benneteket, ti jó emberek vagytok, köszönjük” szavak záporában indultunk tovább. Későn érkeztünk a nyugatihoz, nem sokan voltak már ott.
Végül a Caledonia teraszán ültünk, limonádét szürcsölve. Próbáltuk megfogalmazni, elmondani, egymásnak, hogy mennyire jó volt. Milyen csoda volt ami velünk történt. De képtelenek voltunk. Csak indultak a szavak, de nem lettek mondatok, mindenki valami mámoros ködben ült, és mosolygott. Akik elsétáltak előttünk, nem tudom mire gondolhattak, de szerintem nekik is maradandó élményt nyújtottunk.
Íme pár kép az esétről:
A végére pedig egy video
